Terepfutás Törökbálinton

Régóta készülök kipróbálni, milyen is a terepfutás. Szeretem a természetet, sportolni is szeretek, hát ha a kettőt összeteszem, az se lehet rossz :) Így életem első terepfutására készültem ma reggel: vékony hosszú nadrág, póló, agyonhasznált, szakadt futócipő.

Azt azért tudni kell rólam, hogy nem vagyok valami nagy futó, bár bő két évig napi szinten futottam 5-14 km-t, mikor hogy. Viszont annyira nem szeretek én futni, nekem nem okoz túl nagy örömöt, csak sportolás céljából műveltem, semmi imádat nincs bennem iránta.. A legnagyobb táv 20 km volt amit valaha futottam, de az is volt már vagy 4 éve. Idén újra elkezdtem futni, de messze nem olyan intenzitással mint régen, körülbelül 2-szer voltam egy héten, de voltak hetek, mikor egyszer se.

Szóval ilyen múlttal indultam másodmagammal Törökbálintra olyan fél 10 körül és 10 órára már oda is értünk a helyszínre. Eleinte kevesen voltak,úgyhogy gyorsan le is tudtuk a nevezést (az 5 km-es távra jelentkeztünk), aminek díja nem kevesebb, mint 1600 magyar forint volt fejenként. Ezt enyhén szólva is soknak tartottam, a hosszú teljesítménytúra/biciklistúra nevezési díja szokott ennyibe kerülni, ahol annyi szendvicset ehetsz, amennyit csak szeretnél illetve kitűzőt és oklevet is kapsz, ha teljesíted a távot. Itt semmi nem járt, csak a végén egy kis tea....

A nevezés után a sorszámokat magunkhoz véve elindultunk megnézni a rajt helyszínét. Mivel korábban több napon is esett az eső, a földút kissé sáros volt, de egyáltalán nem volt vészes. Kissé elbizonytalanodva néztem felfele, vajon hogyan fogom én ezt bírni szusszal. Miután lenyeltem a gombócot a torkomban, úgy döntöttünk, hogy visszaülünk a kocsiba még pihenni, mivel még bő fél óra volt a rajtig. 11 órához közeledve gyorsan kezdett gyarapodni a versenyzők száma. Voltak kicsik is, nagyok is, a legidősebb futó ha jól néztem 76 éves volt. (Le a kalappal!) A legtöbb képviselői a 30-50 éves korosztályoknak voltak. 11 óra felé közeledve már sokan elkezdtek melegíteni, nyújtani,úgyhogy gondoltuk, mi is kiszállunk a kocsiból és megmozgatjuk a végtagjainkat. 11 előtt 5 perccel elkezdtek szivárogni az emberek  rajt felé, így csatlakoztunk mi is. Mindenkit magunk elé engedtünk, mert nyugodtan, kellemes tempóban szerettük volna lefutni a távot és feltartani sem akartunk senkit. Először az 5 km-es táv rajtolt el.

Szó ami szó, már az elején kezdtem magam meggondolni, miközben az első emelkedőn próbáltam túljutni. Új célt tűztem ki magam elé: mindegy mennyi idő alatt, csak megállás nélkül fussam le a távot. Ebben a szellemben folytattam tovább, közben próbáltam odafigyelni, milyen szép helyeken is vezet végig az út: a legnagyobb résziben erdőben ment, majd egy emelkedő után kibukkantunk az M0-s környékén, ahonnan láthattuk a százhalombattai kőolajfinomító tornyait és a lakihegyi adótornyot. Szóval szinte hazaláttunk :) Láttam néhány ellibbenő lepkét és hallottam egy harkályt is kopácsolni a közelben.

Félúton egy elég kemény emelkedő következett, ahol azt hittem, a tüdőm kiválik a mellkasomból, de végül-habár nagyon lassan- de megállás nélkül felfutottam a tetőre, ahol a lábaimat két ólomtömbnek éreztem. Az emelkedőn már többen gyalogoltak, ekkor tudtam egy kis előnyhöz jutni. De az előnyöm hamar elillant, mert mire a tetőn magamhoz tértem, a lejtőn a lehagyott emberek már elrobogtak mellettem. Sebaj-gondoltam magamban- a lényeg, hogy ne álljak meg! A 3. km-nél már kezdtem érezni, hogy eléggé elfáradtam, már igazán vége lehetne. És akkor jött egy újabb kegyetlen emelkedő, ahol éreztem, hogy az utolsó tartalékok is kezdenek elfogyni. A 4. km-t is elhagyva már arra gondoltam, hogy csak egyetlenegy kilométer és vége! Csak annyi, mintha elfutnék unokatesómékhoz otthonról!

És ekkor jött az utolsó emelkedő, ami végeláthatatlannak tűnt.  Az út vett egy éles jobbost és azt hittem ott lesz az emelkedő vége, de tévedtem. Mikor megláttam az elém tornyosuló oldalt, akkor a lábaim feladták a küzdelmet és átváltottak gyalogos üzemmódba... Az emelkedő tartott  ~150 métert, amit gyalogosan tettem meg. A tetőre érve kissé elkeseredve bár, de újra futásba lendültem. Ettől kezdve már csak lefelé vezetett az út, a betonútra visszaérve lendületesen futottam egészen a célig. Ott frissítő teával vártak.

Ha jól néztem 38 perc alatt sikerült lefutnom a távot, ami ahhoz képest, hogy első alkalommal futottam terepen, ráadásul elég sok is volt a szintemelkedés, nem is olyan rossz :) Sajnos nem tudtam végigfutni, de majdnem! No majd legközelebb :) Amit sajnáltam, hogy a fényképezőgépem túl nagy volt ahhoz, hogy cipeljem, így fotót nem tudtam sehol sem készíteni, pedig lett volna miről.

Miután kifújtuk magunkat, el is indultunk hazafelé, nem vártuk meg az eredményhirdetést. Később itthon kiderült, a korcsoportomban 3. lettem , amin jó nagyot nevettem, mert csak 4-en voltunk a csoportban :)